1 - N47 53.759 E18 58.878 - pet előforma keretben (alternatív a béka mögött)
2 - N47 53.989 E18 59.022 - fémkereten matrica
3 - N47 54.145 E18 58.950 - kis doboz bent, 2021 közelében (alternatív a sarokban)
4 - N47 53.765 E18 58.208 - kidőlt fák között 20x10x8 cm-es doboz

A ládába TravelBug nem helyezhető.

---

Megközelítés
A legcélszerűbb parkolót rögtön a híd után találjuk  N 47° 53,695' E 18° 58,685' 260 m [GCFeKr+parkoló], de sajnos Királyréten fizetni kell a parkolásért!.
A tömegközlekedők számára a Királyréti kisvasút, a 351. vagy a 352. számú buszjárat jelent alternatív lehetőséget.
A gyalogosok nagyjából három kilométeres körsétát tehetnek, míg a kerékpárosok inkább az aszfalton közelítsék meg a pontokat, melyekhez már csak pici, gyalogos kitérőket kell megtenni.

Bevezetés
A Pest megyei Szokolya községhez tartozó Szokolyahuta (ma Királyrét) a név, a lakosságban élő elmosódott emlékezés és számos félreismerhetetlen maradvány tanúsága szerint a múltban vaskohászat színhelye volt. A vasmű egyes részei 1900-ban még álltak, sőt egyes romjai 1920-ban is megvoltak. A közelebbi és a távolabbi környéken számos régi kis vasbánya és vasérc-kutatási emlék található, valamint geológiai kutatás is foglalkozott a szokolyahutai vasérc-előfordulással. Bár a geológusok nagyszámú régi bányát regisztráltak, az egykorú térképekről és okiratokból kivehető, hogy volt néhány olyan helyen is bánya, amelynek a közelebbi fekvése ma ismeretlen. A különböző kutatók a ma már csak kis részben járható bányák megnevezését és helyét nem adják meg teljesen egységesen, ami azok azonosítását néha megnehezíti. A második világháború alatt némelyik bányában újra folytattak még kis volumenű vasérc-termelést.

A kíváncsiak további információkat találnak az alábbi két írásban:

Szokolya környékének részletes geológiai feltérképezése dr. Boda Antal nevéhez fűződik, aki ezt 1923-ban publikálta. Ő csupán futólag érintette a bányászhatóság kérdését, s az ércképződési mechanizmusokat sem magyarázta meg. Egy 1937-ben megjelent tanulmányban dr. Liffa Aurél és dr. Vígh Gyula már igen pontos adatokat közölnek. Szurovy Géza ismét bejárta a területet és 1950-ben kiadott tanulmányában igen részletesen kiegészítette a dr. Boda általi vizsgálatokat, de az eredeti fejlődéstörténetet változatlanul hagyta. Eszerint, mintegy 20 millió éve sekélytengeri körülmények között parti képződmények (szürke, durva szemű csillámos homok, homokkő) rakódtak le, s közben a terület tektonikailag összetöredezett. A repedések mentén megindult a vulkáni működés. Ez főként hamuszórás formájában jelentkezett, melyet számos lávaömlési periódus szakított meg. A legkorábbi kitörések anyagából jött létre a környékre jellemző gránátos amfibol-andezit. A láva folyamatosan vált egyre bázikusabbá, mely során előbb biotit-amfibolandezit, majd hiperszténes andezitfajták, s végül piroxén-andezit tört fel. A repedések (melyek mentén a vulkanizmus zajlott) iránya ÉNy-DK-i volt. A kitöréseket intenzív melegvíz-feltörések követték. Ezek hozták létre az édesvízi mészkő és kovaföld-lerakódásokat. Az időközben megsüllyedt területet elöntötte a tenger, s a medence mélyebb részein meszes üledékek, míg a partközelben sárgásfehér mészkő képződött. Mindeközben a hamuszórás időről-időre folytatódott, s teljesen csak a miocén végére maradt abba. A vulkanizmus lecsengésével meginduló intenzív hidrotermális folyamatok hozták létre a nagybörzsönyi színesfém-ércesedést, s gyakoroltak hatást az itteni vasérc-telepek képződésére is.

A szabadságharc utáni első telekadományozás 1851-ből való és a Széles-mező, illetve a Lukácsszállás területén előforduló ércre vonatkozik.

A limonit másodlagos vasérc, tehát létrejöttéhez szükség van egy elsődleges vasércre is. A kutatások egyik fő profilja ennek a primer előfordulásnak a feltárására irányult. Boda Antal 1923-as munkájában egy, a mélyben kialakult sziderit-(karbonátos vasérc-)telepet vizionált, melyből hévizes hatásra a vas a felszínhez közelebb migrált, s átitatta az ott lévő bontottabb jellegű vulkáni tufakőzeteket. Mindez Papp Károly azon elgondolásából indult ki, hogy a Szokolya vasérctelepeit analógiába állította a Vihorlát-Gutin-hegységi vasérc-előfordulásokkal. Ezzel az elmélettel az a baj, hogy ehhez kellene a mélyben lévő sziderit-telep, amit egyetlen kutatásnak sem sikerült feltárnia, valamint az a tény, hogy a limonit közvetlenül a sziderit tetején szokott előfordulni (mint a rozsda a vason) és nem attól távolabb. A környéken esetlegesen előforduló karbonátos kőzetek csak több kilométerrel az eruptívumok (kitörési kőzetek) alatt fordulhatnak elő. Tehát az ilyen jellegű képződés kizárható. Sokkal inkább megfelel a valóságnak az az elmélet, hogy a mélyből felszálló melegvizek a kőzetekben található kevéske vastartalmat kilúgozták, koncentrálták és a felszín közelében lévő tektonikus eredetű törésvonalak mentén váltakozó, tufa- és lávakőzetek hasadékát alkotó laza "telérkitöltéseket" itatták át. Így keletkezhettek a mai is több táróban megfigyelhető vesés, gumós bekérgezések. Ezt Papp Ferenc vizsgálatai is igazolják, melyek relatív nagy mennyiségben mutatták ki a mikroszkópikus megjelenésű piritet a környék több pontján is előforduló gránátos amfibolandezitben. Mivel a vas koncentrálódása teljesen szabálytalan megjelenésű, ezért az érces lencsék elrendeződésében nem fedezhető fel szabályszerűség, ami jelentősen megnehezíti és igen költségessé teszi a kutatást. Ami bizonyossággal megállapítható, hogy az ércet a tufakőzeteket áttörő lávakőzetek kontakt-zónájában kell keresni. A vulkáni utóműködésben létrejött telérkitöltések ércének az anyaga a magas SiO2-tartalom miatt nem elég jó, mert megnehezíti a kohósítást. Mindezen körülmények teljesen ellehetetlenítik a készletek valós felbecsülését. Szintén a vulkanizmushoz kapcsolódnak még a környéken feltárt egyéb nyersanyagok (kaolin és kovaföld) is. Ezeket vagy nem vizsgálták meg, hogy minőségileg megfelelnek-e az akkori hazai feldolgozásra, vagy eleve nem volt belőlük annyi, hogy érdemes legyen erre bányászkodásba fogni. Szurovy azt a tényt állapította meg dolgozatában, hogy "Ha az üzem nem is látszik rentábilisnak, nyersanyaghiánnyal küzdő iparunkat mégis újabb értékes nyersanyagokkal gazdagítaná. [Ugye, ekkor még a vas és acél országa szerettünk volna lenni...] Szokolya község szegényebb dolgozóinak és a korábbi üzemben kiképzett vájároknak állandó munkát biztosítana. Hasonló eredményre jutott 1958-ban Vastagh Gábor is. "Így sajnos semmi remény nincsen arra, hogy a mai termelési viszonyoknak megfelelő méretű vasérctelep esetleg még fellelhető lenne."

Úgyszólván teljesen feledésbe merült ellenben, hogy a régi bányákat mikor művelték, ahogy az is, hogy a vaskohó mikor működött. E tekintetben az idézett irodalmi helyeken semmi utalást nem lehet találni. Ennek a kérdésnek a tanulmányozása már csak ipartörténeti szempontból is érdekes. Az nyilvánvaló volt, hogy a kohó a XV. században működött. De az ezt a korszakot is tárgyaló ipartörténeti művek nem említik Szokolyahutát. Pedig, amint a továbbiakban látni fogjuk, az itt folyó vasgyártás a maga idejében nem volt jelentéktelen üzem.
Szokolya a XVIII. században bányászati közigazgatás szempontjából a selmeci kerülethez tartozott, és így az ottani bányabírósági levéltárban találhatók is a szokolyai bányászatra és kohászatra vonatkozó adatok. Viszonylag gazdagnak mondható anyagot van a Magyar Országos Levéltárban. Szokolya ugyanis, mint az (ipoly)pásztói uradalom része, a XVIII. században az Esterházy hercegi család birtoka volt; és mivel a vasmű családi vállalkozás volt, (ami bérbe adva sem volt) a család levéltári anyagában a sorsa úgyszólván végig követhető.
Az itteni vasbányászatról az első adat a Bécsben, az udvari kamara által 1700. április 23-án kiállított engedély, amely Kollbacher Lambert Mátyást felhatalmazta arany-, ezüst- vagy más ércekre kutatni és bányákat nyitni. Az említett okirat szerint Kollbacher már addig is jelentős kutatási munkát végzett. Feltehető, hogy egy vagy két évvel a fenti időpont előtt másokkal társulva kezdett hozzá a kutatáshoz. Ezután hosszú ideig semmi hír nincsen a szokolyai vállalkozásáról. Majdnem bizonyosnak vehető, hogy ezen idő alatt a közeli Nagybörzsönyben foglalkozott az ottani nemesérc-előfordulások bányászatával. Végre 1720 novemberében jelenti az udvari kamarának Stampfer báró, hogy Kollbacher másfél öl vastag telért talált, amelyet sok kibúvásával Nógrád irányában fél óra járására lehet követni. Ez az ércvagyon több évszázadra alapja lehet a bányászatnak. Stampfer báró azután dagályosan fejtegeti a bányászat hasznát az ország felvirágzására, de azért megvizsgálja a kérdést, vajon az itt létesítendő vasmű nem fogja-e az örökös tartományok vasiparát veszélyeztetni. Ha a kutatás eredményes, kohót és hámort is kell építeni, amiből idővel nagy vasmű keletkezhetik, ami a töröktől csak nemrégen visszafoglalt területeket elláthatná vasáruval.
Mai ismereteinkkel, még ha figyelembe vesszük is a régebbi kisebb termelési méreteket, furának tűnhet fel, hogy az itteni vasérc-előfordulást olyan jelentékenynek tartották. A bányák, legalábbis a tartósabban műveltek, két hely körül csoportosulnak: Szokolyahuta közvetlen környékén és a Vasbánya-hegy - Ól-hegy oldalában (GCJako). Történt említés, hogy a két hely között fekvő Széles-mezőn is történt még 1851-ben adományozás egy állítólag 2 öl vastag telérre. Ennek a lelőhelynek a pontos fekvése ugyan ma ismeretlen, de könnyen lehet, hogy Kollbacher is ismerte. (Egy 1771-ben készült térképen a Széles-mezőn fel van tüntetve "Veres föld bánya".) Ma nyilvánvaló, hogy az egész itteni előfordulás nem teléres megjelenésű, de az érc-előfordulásoknak ez a látszólag egy vonalban való fekvése kelthette azt a hitet, hogy egy összefüggő, nagy telérről van szó. A Szokolyahuta környékén található érc túlnyomórészt limonit (nem túl jó minőségű vas-oxid), csak alárendelten található hematit. Az okiratokban többször is kiváló minőségűnek vélt "kék érc" is ez lehetett, esetleg a hematit kék megjelenési formája. Ma ilyen ércet nem lehet ott találni.
Egy 1724-ből származó szakvélemény szerint a bánya kitűnő állapotban van, egyre jobb érceket találnak. Mintegy 6.000 mázsa van kibányászva, aminek a feldolgozásához most már csak egy tótkemence lenne szükséges. Az érceket kipróbáltatták, a belőle készült abroncsvas, sínvas, patkóvas jobb, mint a stájerországi. Az erdőkből fa bőven nyerhető.
Egy keltezés nélküli (talán 1725-ös), a Helytartótanácshoz intézett beadványában Kollbacher elpanaszolja, hogy bár Stampfer báró igen kedvező véleményt adott a vállalkozásáról, ő a Kamarától a végleges engedélyt máig sem kapta meg. Pedig ő folyamatosan dolgoztatott, megegyezett a földesúrral, sok költséget belefektetett, és a naponta dúsabban található ércekből legalább 6.000 mázsát kibányászott. Az ezekből készített termékek jobbnak bizonyultak a külhoni termékeknél és drágábban is adható el. Így ideje, hogy olvasztót és kis hámort építsen, de az ehhez szükséges pénz nem állt rendelkezésére, ezért két évre kölcsönt kért a Helytartótanácstól, amiért nemcsak a teljes vagyonával, hanem a gazdag bányájával is jótállt. Felajánlotta a tanácsnak, hogy néhány bányarésszel vállaljon érdekeltséget. A huzavonát a stájerországi vaskohók tulajdonosai befolyásának tulajdonította.
1727-ben egy Besztercebányáról való szakember vizsgálta meg a bányát, aki nagyon dicsérte; csodálta, hogy eddig nem használták ki, hiszen már más nem is hiányzik, mint hogy 1.000 forint költséggel olvasztót, árkokat és vízduzzasztót létesítsenek. Ő hozott is már magával egy kőművesmestert, abban a hitben, hogy a kohó építését hamarosan megkezdheti.
De egy legkorábban 1731-ben kelt írásban - amelyből megtudjuk, hogy bár különben (1728-ban és 1731-ben) a selmeci bányabíróság is megerősítette az adományozást - még mindig csak a kohó és a hámor tervezett felállításáról esik szó. Egy 1733 márciusában kelt, aláírás nélküli, de szakértőtől származó vélemény szerint a szokolyai vasbányát ismét bejárták és részletes leírását közölték a pontos fekvése szerint ma már nem azonosítható bányának.
1736-ból fennmaradt egy kimutatás, amelyben Kollbacher közli a vasmű-bányatársulat részeseinek a nevét. Utóiratként említi, hogy a kohó építése elhúzódik, de hogy az olvasztás és árusítás ne szenvedjen késedelmet, javasolja, hogy addig is, amíg a hámor felépül, a gróf Esterházy-féle tatai hámorban készítsék ki a vasat. Utoljára 1736. július 11-én találkozunk a nevével. Panaszolta, hogy bányatársai közül már hárman meghaltak (ezek nyilván még a régebbi, eredeti bányatársulat tagjai voltak), nincsen már barátja vagy olyan társa, aki hajlandó lenne közreműködni a bánya művelésében, ő maga is már hajlott korú, így a vasművet át kívánja adni a hercegnek. De mivel ő összes vagyonát ebbe fektette bele, s volt társainak is tartozik, kéri, hogy megfelelően kártalanítsák. Itt is kiemelte, hogy az ottani ércekből olvasztott vas milyen jó minőségű. De most is leszögezte, hogy a kohó és a hámor építése még hátra van. Hogy a próbaolvasztások hol történtek, azt sajnos itt sem nevezte meg, pedig ennek ismerete igen érdekes lenne.
Részletesen foglalkoztunk Kollbacher tevékenységével, részint egyes érdekesebb vonatkozásai miatt, de főleg azért, hogy megmutassuk: bár úgy látszik, jelentékenyebb mennyiségű vasércet bányászott ki, de tervezett kohóját nem építette fel, sőt talán az építését sem kezdte el. Pedig az kétségtelen, hogy a XVIII. század elején Szokolyahután már volt valamilyen kohó. Erről azonban határozott adatokat az átnézett jelentékeny levéltári anyag dacára nem sikerült megtudnunk.
Hogy mi lett Kollbacher sorsa, nem tudjuk. Sőt a következő, Christoph von Metzberg részéről benyújtott különböző ajánlatok keletkezésének idejét sem tudjuk. Ezeknek ugyanis nincsen dátuma és a Repositumban az előbbi aktához vannak csatolva; de a velük közvetlenül összefüggő, alább még részletesebben ismertetendő ügydarab keltezése 1746-ból való.
Metzberg az egyébként csak töredékesen olvasható okiratban kétségbe vonja, hogy Kollbacher olyan sokat fektetett volna be a bányába, kétségbe vonja, hogy 6.000 mázsa ércet bányászott volna ki, amiből 2.000 mázsa vasat tudna olvasztani, ebből legfeljebb 300 (egy másik beadványa szerint éppenséggel csak 100) mázsát lehetne nyerni. A Kollbacher nyitotta bányák már be is omlottak. Ajánlatot tett, hogy ha az előfordulás egyáltalán hasznosítható, a maga költségén nyit új bányákat és épít kohót stb, ha 15 évre (a másik okirat szerint 12 évre) azt szabadon használhatja; utána majd átadja az uradalomnak.
Különösen érdekes azonban az 1746-ból származó részletes ajánlata a bányák és a kohó berendezésére és felépítésére, amit egy birodalmi tanácsadó széljegyzeteivel ellátva ellenőrzött. Ha nem is lett semmi ebből a tervezett vállalkozásból, érdekesek a technikai részletek.
Eszerint kötelezte magát, hogy a saját költségére nagyolvasztót épít. (Kár, hogy a rajz a Levéltár anyagában nincsen meg). Az építéshez szükséges tűzálló köveket az uradalom területéről akarta beszerezni, a téglákat itt égettetni, a faanyagot itt vásárolni. Ahol a hajtóerő lehetővé teszi, hámort is létesített volna. Az uradalom szerint erre nincsen elég víz... de ám próbálja meg. Fát és faszenet esetleg szomszéd uradalmakban is vásárolhat. Óvadékként letesz 1.000 Dukátot és a nagyolvasztó üzembe helyezésétől kezdve fizet az uradalomnak évente 200 Ft-ot. Azt a kérését, hogy kisebb büntetőügyekben a bányamunkások ne az uradalomnak legyenek alávetve, elutasítják; nemkülönben azt, hogy maga árusíthasson számukra húst, kenyeret, bort, sört és pálinkát, mert ez az uradalom joga. Ha 12 év lejárt, az egész berendezés kártérítés nélkül az uradalom tulajdonába megy át. Azt a kérését, hogy külföldről hozzanak be vasat, az uradalom a lehetőségekhez képest támogatni fogja. És végül jön egy utólagos klauzula: mivel a szokolyai erdők a Dunán való faértékesítés szempontjából jó fekvésűek, a szénégetéshez stb. szükséges fát a vállalkozónak az uradalom diósjenői birtokán kell, éspedig tövön megvásárolnia; a kivágás és a szállítás költségei is őt terhelik. (A Börzsönyt közelebbről ismerők tudják, mennyire súlyos kikötés volt ez az akkori szállítási viszonyok mellett.) Talán éppen ezek az eléggé egyoldalúan az uradalom érdekeit szem előtt tartó feltételek voltak az okai annak, hogy Metzberg vállalkozásából sem lett semmi.

---

Helyek, melyeket túránk során érintünk
- Tárók a Várhegy oldalában
Ezek a rövidke tárók a Szén-patak mellett nyílnak, ahol a P- és Z- jelzések átkelnek a Szén-patakon. Ezekről azért nem készült részletes felmérés, mert amikor a Liffa-Vígh-féle tanulmány készült, akkor éppen az uradalom használta őket pinceként. Ezért is van még mindkét tárón ajtó a mai napig. A jobb oldali a hosszabb, s ennek a végén hangvilla-alakban kettéágazó tárónak a jobb oldali falában látható egy kifejtett érces telér.
 N 47° 53,759' E 18° 58,878' 285 m [GCFeKr-1]

- Nógrádi úti-hevérlyukak
Itt egykor három táró volt: egy az út szintjéről nyílt, egy az út alatt, egy igen rövidke (8,5 méter hosszú) pedig ezektől mintegy 30-35 méterre nyugatra. Mára ebből csak a felső bejárat létezik, viszont a két tárót összenyitották. Ez azt jelenti, hogy a 26 méter hosszú I. számú táró és a 65,5 méternyi II. számú táró ma közel 90 méternyi hosszban járható be. Ezeket a tárnákat vékony erekben előforduló és gyenge minőségű ércre hajtották ki.
 N 47° 53,990' E 18° 59,022' 290 m [GCFeKr-2]

- Szállásoki-(vagy Madarasfai-)bánya
A Büdös-tó-hegy nyugati oldalában, a Szén-patak bal partján, szinte a mederből nyílik a bejárata. Vastagon padozott, agglomerátumosodott biotit-amfibolandezittufába kézzel vésve hajtották ki. Hossza meghaladja az 50 métert, ami napjainkban is végigjárható. A bányászatra okot adó limonitos telért gyakorlatilag mindvégig szemmel követhetjük a táró főtéjében. A táró elején még ~ 15 cm a vastagsága, de befelé egyre vastagszik, s néhol akár a 40-60 cm is elérheti.
 N 47° 54,145' E 18° 58,950' 295 m [GCFeKr-3]

- Szénpataki-(vagy Egyházbikki-)tárna
A patakvölgy nyugati oldalából indult és délnyugati irányba lett törmelékes nyirokba kihajtva. Hossza eredetileg ~ 25 méter volt, de szinte csak és kizárólag meddő kőzetet tárt fel.
 N 47° 53,749' E 18° 58,835' 123 m [GCFeKr+Szp-táró]

- Erzsébetparki-tárók
A NP tanösvényének második állomása közelében nyílik az egyik bejárat. Ezekről csupán annyi adat maradt fent, hogy Szurovy terepbejárása során azt jegyezte fel róluk, hogy "mindkét tárna járhatatlan. Nos, manapság ez már nem igaz...
 N 47° 53,945' E 18° 58,375' 285 m [GCFeKr+Erzsébetpark]

- Alsó-Lukácsszállási-táró
Ma csupán az egykori táró helye és meddőhányója látható a Nagy-Vasfazék-patak völgyében, de a Felső-Lukácsszállás-táróból a hátsó függőleges aknán keresztül is le lehet ereszkedni bele. Kaolinosan elbontott biotit-andezitagglomerátumos tufába hajtották ki 119 méter hosszban. Szállítótárna volt az eredeti funkciója. Mivel a beható tárnája nagyom omladékony volt, már az 1930-as évek elején is csupán 63 méter volt belőle járható. Legutoljára a Weiss Manfréd-Művek művelte 1943-ban. Akkor a 109. méterből felfelé induló szállítóaknán lehetett eljutni az I. termelőszintre, ami 8 méterrel volt az altáró felett. Ezen a szinten 3 tárna indult ki az aknából (egy iránya megegyezett, kettőé merőleges volt az eredeti táróéra). Ezekről Szurovy azt írta, hogy teljesen ácsolatmentesek, de kitűnő megtartásúak. A II. termelőszint az I. felett volt 4 méterrel, s számos gurítóvágat kötötte őket össze.
 N 47° 53,765' E 18° 58,208' 285 m [GCFeKr-4] (Imi75, 2023.12.30-i kiegészítése: "A négyes pontnál annyival azért kiegészíteném a leírást, hogy kidőlt fák helyett érdemesebb kb. másfél méternyi, fatörzsdarabokat keresni, amik V betűt formáznak egymással." szerk.hk: 2024.1.9)

- Felső-Lukácsszállási-táró
Bejárata 52 méterrel délebbre nyílik, mint az altárójáé, de annál magasabban, a hegyoldalban. Hossza ~ 61 méter. Remek megtartású, kézzel vésett bánya, mely teljes egészében bejárható. 2019-ben az IpolyErdő teljesen kitakarította, biztonságossá tette és lezárta az addig szabadon bejárható tárót. Ebben a táróban breccsás, agglomerátumos tufa váltakozik finomszemű, tömör biotit-andezittufával, melyekben a vasas impregnációk szépen látszanak. Rögtön a bejárati nyílás után balra és jobbra is indul egy-egy vágat. Ezek hossza 6, illetve 7 méter. A táróban haladva 14 méter után van az első akna, amely egy haránttáró kiindulási pontjául szolgál. A táró legvégén van a másik, az Alsó-Lukácsszállás-táróval közvetlen összeköttetésben lévő akna.
Ezeken kívül is ismert még a Lukács-szállásról két akna, de ezek már a Liffa-Vígh-féle tanulmány elkészültekor is járhatatlanok voltak.
 N 47° 53,735' E 18° 58,190' 301 m [GCFeKr+Lsz-f-táró]

Az érc feldolgozásához azonban szükség volt még vízre. A patakot felduzzasztották, és energiáit malmok, fújtatók és kalapácsok működtetésére használták. Két gát épült. Az egyik a Nagy-Vasfazék patakon
 N 47° 53,794' E 18° 58,140' 282 m [GCFeKr+1gát], a másik a Szén-patakon  N 47° 54,000' E 18° 58,955' 281 m [GCFeKr+2gát].

Reméljük sikerült felkelteni az érdeklődéseteket!

Felhasznált és ajánlott irodalom
- Szurovy Géza: Újabb adatok a Börzsöny ásványi nyersanyag-előfordulásainak ismeretéhez; Földtani Közlöny 80, 7-9 füzet, 304-315 oldal. (Budapest, 1951)
- dr. Liffa Aurél - dr. Vígh Gyula: Adatok a Börzsöny-hegység bányageológiai viszonyaihoz; MÁFI évi jelentése 1929-32-ről, 235-269 oldal. (Budapest, 1937)
- Vastagh Gábor: A szokolyahutai vasgyártás története (1958); in Tanulmányok a kohászat magyarországi történetéből, 50-82 oldal. (Rudabánya, 2007)
- A szokolyahutai vasgyártás története (50. oldaltól.)