Az volt a terv, hogy munka után, alkonyatkor indulva, egy esti csillagfényes séta mellett először az Öreg tölgyet, aztán a Mátralátót cserkészem be. Ahogy az aszfaltos úton ballagtam az első pont felé, beszédbe elegyedtem az erdésszel, aki kedvesen, de határozottan eltanácsolt attól, hogy sötétben átkolbászoljak az erdőn, mondván, hogy a kollégái a környéken, de pontosan be nem határolható helyen vadásznak, és ugye mindketten szeretnénk elkerülni a baleseteket... Mint az egyszeri szabólegény a népmesében, hittem is meg nem is a fenyegetésben, és úgy döntöttem, hogy amíg a civilizáció (út) tart, addig bajom nem eshet, és tovább haladtam a
GCOrto felé. A vaddisznós-kertben épp vacsorához gyülekeztek a lakók, horkantásaik, csámcsogásuk, lökdösődésük zaja betöltötte a rohamosan alkonyodó erdőt. Élveztem a csendesen szállongó hóesést, és már-már meggyőztem magam, hogy meglesz ma a második láda is, amikor egy néhány száz méterről oda hallatszó bazi nagy csattanás és visítás majdnem átnedvesítette a nadrágomat. Villámgyorsan felkapcsoltam a nagyobbik zseblámpámat és séta közben igyekeztem úgy lóbálni, hogy a világ összes égtája felé jusson fénysugár, remélvén, hogy a vadászok is tudják: a vaddisznó nem világít!
Mire a ládáig elértem, elcsitult szívem zakatolása, kényelmesen megtekintettem a méltóságteljes tölgyet és környékét, és bár a pontos leírás egyenesen a ládához vezetett, még császkáltam egyet a réten és az erdőben, hogy a nyomok ne árulják el a rejteket. Korrekt rejtés, hangulatos környezet, pontos leírás, gondos iparos munka. Ja és a láda tele van ötletes ajándékokkal, alig tudtam választani, és hosszú idő óta először nem kellett többet betennem, mint kivettem, "csak" cseréltem.
(Viki, Geri, Krisz') TZ