Jakabszállási repülőnap 8/4
Két órát töltöttünk a reptéren, ebédeltünk, beszélgettünk Krisz' ismerősével, ettünk Magyarország legfinomabb (aranyérmes!) csoki fagyijából, a gyerekek meg tomboltak a játszóvárakban. Bár az aprónép még maradt volna, a szőrösszívű apjuk, akit fűtött a ládavadász szenvedély, továbbhajtotta őket.
Kisvasút-bolond barátom sokszor csábít bennünket, hol Csömödérre, hol Villányba, azonban miután egyikünk sem rajong az egész napos szakadatlan vonatozásért, rendben elutasítjuk szegényt, mint tettük azt a múlt héten is, amikor ő erre járt. Be kell vallanom, (majdnem) egészen a ládáig autóztunk a sínek mentén, szerencse, hogy a kiváló állapotú út ezt lehetővé tette. A találat gyors volt, egy lélek sem zavart, a kutya is sziesztázott éppen, így nyugodtan logolhattunk. A nyírfák láttán beugrott az egyetemi terepgyakorlat, amikor többek között errefelé is bóklásztunk a csoporttársakkal, köztük Krisszel...
Az 54-es út felé visszaúton betértünk a Bugac csárdába, hogy lássuk mi fán terem a gulasch romantika. Meglepően visszafogott volt, lehet, hogy csak azért, mert még nem indult be a szezon, rajtunk kívül az egyetlen vendég egy teltkarcsú család volt, fiuk pólóján a "Mit szólnál egy ebédhez?" felirat díszelgett és éppen egy emberes Bugac-tállal birkózott becsülettel. Mi csak egy kis kávét, üdítőt és egy Bugaci palacsintát fogyasztottunk, az előbbit kerüljétek, az utóbbit viszont ajánlom mindenkinek, egyszer érdemes kipróbálni (már ha nem vezet az ember, mert nem spórolnak a pálinkával). Még tettünk egy kísérletet az őshonos telep megközelítésére, de éppen veszettül építkeztek, így feladtuk. Talán majd amikor a
GCISAK-hoz visszatérünk.
Viki, Geri, Krisz', TZ