Hát ez izgalmas volt. Még kedden jártam itt. Pontosabban csak a közelben. Nem nagyon néztem a térképet, mármint, hogy vinnének közelebb is jobb utcák, illetve földutak, én a sinek felől jöttem. Láttam az óriási dagonyát. Kb. térdig ért a sár, ide gyalog biztos nem megyek be. No de mi az nekem mondtam, emeltem a gépet, nyomtam a felezőt meg a difizárat, aztán neki a sártengernek. Nem sokon múlott, csak a nagyképűségen. Már látszott a tenger túlpartja, és ennek megfelelően lazán vettem a dolgot. Meg is lett az erdeménye. A lendület még tartott, de elég volt némi oldalirányú lejtése az útnak, és a sártól tükörsimára vedlett gumik oldalirányban már nem képviseltek ellenállást. Méterről-méterre néhány centit csúszott a cájg jobbra. Végül a jobb kerék a vízben tocsogó, nem is sár hanem iszapban landolt. Még egy darabig ment a hintáztatás, -- mondjuk más autó itt már meg sem mozdult volna --, dolgozott a sok difi fogaskerék rendesen, de a fizikát nem lehetett legyőzni: ennyi surlódás/tapadás nem volt elég. Egyre mélyebb lett a hinta gödre, és csak nagyon kicsiket jutottam előbbre. Persze lehetett volna még néhány órát próbálgatni, de annyi idő alatt tuti szétmegy minden fogaskerék, sebváltóban, differenciálban, hogy az autó sárban elmerült jobb oldalán a klazúrt meg se említsem. Férfiasan be kellett látni a kudrcot, és segítség után nézni. Ez egyébként minden ilyen helyzet sava-borsa: az improvizáció. Segítséget a nagy magyar és nem annyira segítőkész valóságban. Ezek mindig tanulságos történetek. Már az sem volt egyszerű, hogy visszajussak a sínekhez. De valahogy megoldottam. A mezőszéli házakban csak a kutyák válaszoltak. Aztán felcsillant a szerencse: az állomás előtt nagy Vízműves teherautók dolgoztak. Elmeséltem a helyzetet, hát oda ők bizony be nem mennek -- mondták. Pedig ha valaminek akkor azoknak a nagykerekű összkerékhajtású cuccoknak meg se kottyant volna. Dehát íme az első valóságelem: szemük se rebbent mikor a válukat vonogatták. Becsöngettem még néhány falu szélén álló házba, nem sok sikerrel. Traktor, vagy mezőgazdasági gép, néztek rám mint a marslakóra. Szerintem ha említem nekik, hogy egy hatalmas szántóföld mellett laknak azt sem hitték volna el. Bandukoltam tehát a civilizáció sűrűje felé, hátha ott nagyobb az információ sűrűség is. Közben az egyik mellékutcában csak úgy reflexből leintettem egy szakadt Suzukit. Az elv az, hogy ha megáll, akkor már félig segíteni akar. Mit ad Isten, egyből megállt. Barnabőrű, cserzett arcú korombeli ember, munkás ruhában, nem szokványos, inkább cowboy-os bőrkalapban. Azonnal látni, hogy emberből van. Amikor láttam, hogy elsőre nem jut eszébe semmi, és menni akartam, rámcsapott mint a vércse: nem úgy van az, még nem gondokodott eleget. Na itt kezdődik, hogy valaki úgy tekint a másik problémájára, mint a sajátjára. Egy ilyen emberi villanásért már érdemes elakadni a sárban, és kockáztatni a kilátástalanságot. És jöttek az ötletek: még az átkosból felrémlő gazdák, hogy ők vajon melyik dűlőben lakhatnak most. Azonnal be kellett szállnom az autóba, és nem sokkal később a falu másik fertályában egy magaslaton rakott ki, egy kereszt tövében, ahol az utcában több udvarból is mindenféle ütött-kopott járgányok, teherautók kandikáltak ki. Három helyre is bekopogtam, mindenhol lényegesen kedvesebb, de sajnos őszinte elutasítást kaptam. Ezek a gépek már nem indulnak be. Végül egy olyan ház kapujában álltam meg, ami előtt egy nagy trailer, rajta egy bobcat, valami házilag hegesztett soszóróval, állt. Csengő nem volt, reméltem, hogy a kutyaugatás elég jelzés. Tényleg nyilt az ajtó. Történet elmesél. Barátságos szóváltás, főként arról, hogy erre a dologra ez a bobcat nem alkalmas. Már majdnem odébbálltam, ekkor jött a kérdés: "Maga szerint egy másik terepjáró ki tudná húzni?". Szerintem igen, mert tényleg hittem benne. De nem láttam ilyen cuccott a kertben, ezért nem sok reményt fűztem hozzá. "Na várjon, felöltözöm, merthogy influenzás vagyok, és az ágyból keltem ki". Íme: emberség kettő. Kisvártatva a ház mögül előállt egy öreg Toyota Hilux, a maga 2.4 literes, de felezőben mindenre képes mivoltában. Volt vagy 15-20 éves, de olyan terepgumijai voltak, mint egy zetornak. Szerintem 100 km-es körzetben sikerült rálelni a legideálisabb mentőjószágra. És a platón egy halom harcedzett (értsd többször megcsomózott) heveder. Ez volt a másik félelmem, a vontatókötél. Mert bár nekem is volt, de csak a normál műanyag uri kötél. Erre a műveletre nagyjából alkalmatlan. Kigurultunk a bűntett helyszínére, közben a korábbi hasonló mentő story-kon kellőképen össze is barátkoztunk. Rövid heveder felköt, de ez nem segített. Az útra vissza, azaz felfele irányban esélytelen volt elegendő erőt kifejteni. A sáros úton még az a kerék is elpörgött. Közben egy Pajero-s kolléga pöfögött el mellettünk, és biztatásként megjegyezte: "ezt onnan soha". Aztán összes heveder összeköt, és ez a 15 méter már elég volt az ideális hosszirányú erőkifejtéshez. Még némi hintáztatás, és jóütemű húzás (az ember több mint profin csinálta) és kinn voltam a mezőn. Ez egy újabb tanulság. Ha a baj előtt lekormányzok az útról, szintén nem lett volna baj. De a városi amatőr azt hiszi, hogy a szántóföld mégpuhább. Pedig nem az. Szóval még mentem néhány száz métert, mire az árok elég kicsi lett, hogy visszajöjjek az útra. Kérdem mivel tartozom: "semmivel" jön a válasz. És az emberség harmadik fejezeteként, nem tudtam egy fillért sem ráerőltetni segítőmre. Névjegyet cseréltünk, remélem még tudom neki viszonozni az életben. Íme a geocaching, amint némi gondviseléstől támogatottan, igaz embereket hoz az ember életébe.
Szóval ma újra elindultam, ezúttal a reptér kerítése felől. Megfogadtam, bárhogy húz a kísértés, ha nagy lesz a sár erről a feléről is, ígérem visszafordulok. Mentem, mentem, nem láttam hogy nem tilos lenne, sár sem volt (nagy), illetve ahol nem lehetett ott más irányban mentem tovább. Aztán a végén már csak 20 méterre volt a láda. Sötétedett. Volt egy kis köd is. Igazi titokzatos lápi világ vett körül. Mondjuk az utolsó szakaszra már lehet, hogy nem volt illő belopódznom. Megkerestem, amiért jöttem. A puha avar, alatta a szintén puha vizes talaj, tényleg a mocsár érzetét keltette mindenütt. Ösztönösen a fákhoz közel lépdeltem, ha megnyilik alattam a föld, legyen mibe kapaszkodni.
A napló tényleg csonttá fagyott. És így a nem magyar nyelvű jelszó nem volt triviális. Kapargattam a szó végéről az odafagyott papírszilánkokat. Logolni esélytelen. A gond, hogy nem tudom, hogy a rejtője vajon itt él-e a közelben, és képes-e karbantartani a ládáját.